Tag Archives: Életközép válság
Az idősödés krízise
Életközép válság/Öregedés/Identitás keresése
Antal Lívia, Olivia 2016
A idősödést az egyedfejlődés egyik természetes szakaszának tekinthetjük, mely csakis fiatalkori elhalálozás esetében kerülhető el.
A fogalom meghatározása a biológiai, szociális és pszichés szempontok, illetve a szubjektivitás hangsúlyozásával más-más színezetet kap.
E cikk írásának szándéka személyes érintettségem okán ébredt.
Negyvenöt éves korom körül, éppen amikor abban a korban voltam, amire jellemzően az életközép címkét szokták tenni, azt kezdtem érezni, hogy semminek nincs értelme. Éppen abban az időben a gazdasági válság különösen erősen érintette a területet, amiben dolgoztam. Az anyagi veszteségek és veszélyeztetettség érzése tovább erősítette bennem azt a kialakult életérzést, hogy nem érdemes szorgalmasnak és szervezettnek lenni, mert bármikor jöhet valamilyen külső körülmény, amely igazságtalanul hátrányos helyzetbe sodor. Párhuzamosan azt vettem észre, hogy egyre nő az igényem a minél tisztább, etikusabb működésre, a letisztázott helyzetekre és kimondott gondolatokra. Kezdett formálódni egy igény, hogy kezdjek valamit a kommunikációval, mint területtel. Mindez úgy zajlott bennem, mint egy fészkelődés, egyfajta ideges keresgélés arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennem, hogyan élhetném tovább az életemet úgy, hogy értelmesnek találjam. Abban az időszakban merültek fel bennem az öregedés, bölcsesség, testi hanyatlás, megélések, megértések szavak mentén kérdések és aggályok. Közös szálnak láttam ebben a kibogozhatatlannak tűnő probléma csomagban, amit röviden idősödésnek hívunk, azt a kérdést, hogy hogyan élhetek értelmesen tovább és mit kezdek a múltammal.
A biológiai öregedés
Az, hogy az ember biológiai létezése során mely tényezők jelentik az öregedés kezdetét, s hogy a test mikortól kezdődően idézi elő az öregedéssel való első találkozást, arra a geriátria tudománya számos tudományos adattal szolgál. Konkrét kronológiai megközelítésben a WHO csoportosítása alapján hivatalosan a 60-74 év közöttiek életkori csoportját tekinthetjük öregedőknek. Ez az életkor az, amely a 45-59 év közötti középkorúak, illetve a 75-90 éves öregek korcsoportja között áll. E tárgyilagos – és a közgondolkodásban is igen elterjedt – meghatározás szerint tehát egy adott életkor elérése már önmagában egyenlővé tehető magával az öregedéssel. Ha ennek hátterében álló biológiai törvényszerűségekkel akarjuk alátámasztani az öregedés kezdetének meghatározását, akkor arra úgy kell tekintenünk, mint a molekulákat, a sejteket, és az egész szervezetet érintő progresszív, univerzális és irreverzibilis folyamatok összességére, mely genetikailag programozott. A biológiai öregedés Birren és Zarit jól használható meghatározásában (1985) a szervezet megváltozásának folyamatát jelenti, amelynek során „az idő múlásával csökken a túlélés valószínűsége, valamint az önreguláció, a gyógyulás és a környezet által támasztott követelményekhez szükséges fiziológiai alkalmazkodás képessége”. Egy következő összefoglaló az életkor előrehaladtával rohamosan fokozódó funkcióvesztést és növekvő elhalálozási esélyt, és csökkenő szaporodási teljesítményt nevezi öregedésnek. A definíció fontos eleme a fokozódó, növekvő ráta, ugyanis ha a sejt- vagy szervezetszintű működés hanyatlása egyenletesen változik a korral, nem beszélhetünk öregedésről. Az idősödés folyamata tehát olyan biológiai változásokra épül, melyek a halálozás gyakoriságát növelik.
Az öregedés folyamatának megértéséhez azt is fontos tudni, voltaképpen mitől is kezdünk öregedni. A biológiai megközelítés viszonylag kézzelfogható magyarázattal, s igazolt kutatásokon alapuló tudományos adatokkal szolgál ennek megválaszolására. Az öregedés biológiai tényezőit két, széles körben elfogadott elméletben összegzi a geriátria tudománya. A programozott öregedés értelmében az öregedés a szervezeten belüli kontrollmechanizmus része, melyet, más életszakaszokhoz hasonlóan a gének „programoznak”. Az elhasználódásos öregedés elmélete ezzel szemben a környezetből származó romboló hatásokra apellál, melyek károsíthatják a géneket, a proteineket, az ereket és a sejteket. Spar és La Rue ugyanezeket az eshetőségeket elsődleges, illetve másodlagos öregedés címén differenciálja. Az elsődleges öregedés esetében a sejtek intrinsic, valószínűleg genetikailag előre beprogramozott élettartamát, a másodlagos öregedés esetében a környezeti ártalmak, betegségek és traumák összeadódó hatásait teszik felelőssé az öregedés lejátszódásában.
Egy másik felosztás az öregedés hátterében a sztochasztikus ( valószínűség számításra épülő), illetve a nem sztochasztikus teóriákat különíti el. A sztochasztikus megközelítés abban gyökerezik, hogy az öregedés véletlenszerű, idővel szaporodó események (például a fehérjeszintézis folyamatában felhalmozódó hibák, a molekulák közötti új keresztkötések létrejötte, a test létfontosságú részeinek felhalmozódó károsodása, vagy a szabadgyökök felhalmozódása) következménye. A nem-sztochasztikus teóriák szerint az öregedés eleve elrendelt folyamat. Ezen megközelítés az olyan „pacemaker-teóriákra” épül, melyek a szervrendszerek működtetéséért felelős, az öregedési folyamatok belső pacemakereinek tartott szervek (például a hipotalamusz) irányító tevékenységéből fakadó, öregedést előidéző hatásokban, illetve a már említett genetikai tényezőkben gyökereznek (MSD Geriátriai Kézikönyv, 1997).
Az öregedő személyiség
Szinte teljes egyetértés rajzolódik ki az egyes geriáterek koncepciói között arra vonatkozólag, hogy az idősödő ember személyiségében egyfajta karikírozódás, a sajátos jellemzők előtérbe kerülése – összességében a személyiség profiljának élesebbé válása figyelhető meg. Már a negyvenes életévekben megfigyelhető, hogy az egyén egyfajta befelé fordulást reprezentál, egyre többet foglalkozik önmagával, saját lelki történéseivel, ami az introverzió növekedését jelzi. Ezt okozhatja többek között a külső események feletti kontroll csökkenésének átélése, az egészség miatti aggodalom, vagy az extraverzióról való kényszerű lemondás, sőt az életközepi krízis is von maga után efféle befelé forduló, önelemző attitűdöt. A következő gyakori személyiség-tényező az öregedés kapcsán a pszichés „rigiditás”. A tanulási készség csökkenésével az öregedő személy csökkenteni igyekszik az új helyzetekkel járó megterheléseket, egyre nehezebben fogadja be az újat, elveti a változást. Megfigyelhető továbbá, hogy a fiatalkori személyiségvonások az idő haladtával élesebbé válnak, s rendszerint felerősödnek. A geriáterek szerint az öregedés előrehaladtával a beosztóból például könnyen fösvény válhat, az óvatos körültekintőből paranoid, a rendszeretőből kényszeres, a pesszimistából megkeseredett, a makacsból konok, a mások örömét meg nem értőből irigykedő, a törtetőből nagyzás és hatalmaskodás rabja, a hiúból önző és gőgös. Amely vonzó tulajdonságok csak a hormonhatás következményei voltak, a jellem teljes megváltozása következhet be a változókor után. Belőlük lesznek a „veszekedős”, sivár lelkű, összeférhetetlen emberek. Az öregedő személyiségre jellemző továbbá, hogy jobban gazdálkodik idejével és erejével, módszeresebbé, pontosabbá, megbízhatóbbá, türelmesebbé és elővigyázatosabbá válik.
Nem szükségképpen azonos azonban az öregedés a személyiség érésének folyamatával. Gordon Allport, akinek a szerepek és a személyiségfejlődés pszichológiai elméleteinek egyik legnépszerűbbbjét köszönhetjük, sokat foglalkozott a személyiség érésének kérdésével. Nézete szerint az idős ember nem sokban tér el nyugalomba vonulása után attól, aki nyugdíjazása előtt volt (Allport, 1997). Az MSD Geriátriai Kézikönyv arra hívja fel a figyelmet, hogy a személyiség az idősödés során is megőrzi stabilitását, sőt a viselkedési és lélektani alkalmazkodóképességét is. Emiatt normál körülmények között nem következhet be a személyiség rigiditása vagy regressziója.
A személyiség öregedési jellegzetességeinek elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, a tudományos körökben és a köznyelvben egyaránt sokak által hangoztatott nézőpontot sem, ami a fiatalkori személyiségre vezeti vissza az öregedő személyiség karakterét. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy „A jó fiatalság jutalma a jó öregség”, vagy, hogy „Az öregség az ifjúság szüretje, s ki mint gazdálkodott, úgy arat”. Nem tekinthetünk tehát el a személyiség saját öregedésében játszott felelősségétől sem. Platón Politeia című munkájában azt írja: az öregség megelőzése gyermekkorban és ifjúkorban kezdődik, és magában foglalja a testi és lelki működéseket egyaránt. Fiatalkori jellemvonásaink pozitív és negatív irányban egyaránt kiéleződhetnek, így öregségünk minőségét nagyrészt fiatalkorunkban döntjük el. Az élettörténet pedig úgy határozza meg az öregedést, hogy benne a személy aktív közreműködőként (s nem passzív elszenvedőként), a kihívásokkal való megküzdés és a tapasztalatok feldolgozása révén élete során a megküzdés újabb módozatait tanulja meg. Ha a személyiség időskori elváltozása ténylegesen a fiatalkori jellemtől és az élet során tanúsított személyiségfejlődési tapasztalattól függ, akkor valóban alaptalan lenne az idősödő személyek globális csoportját, személyiségük változása terén is címkéző sztereotípiákkal illetni, hiszen potenciális jellemváltozásukért csakis az egyes személyek, s nem maga az életkor tehető felelőssé. A személyiség időskori elszürkülését azok az egyének képesek a legnagyobb sikerrel elkerülni, akik fiatal korukban is színes egyéniségek voltak, éles és sokirányú érdeklődéssel rendelkeztek, gyors felfogás és erőteljes életigenlés jellemezte őket, s szellemi és fizikai mozgékonyságban élték életüket. Ezek alapján feltételezhető, hogy az idősödéssel járó személyiségváltozás nem tekinthető tendenciának.
Ugyanakkor nem kérdéses, hogy az öregedésnek van egy markánsan szubjektív vonulata is, amely mentén rendkívül szerteágazó mintázatok rajzolódhatnak ki az azt megélő személyek között. Jelentős egyéni különbségek fedezhetők fel abban, ahogyan az egyének saját öregedésüket megélik.
Az idősödés krízise
Az öregedés észlelése
Eset leírás – 2016 – Antal Lívia, OLivia
A korosodás folyamatában a tudatosság növelési stratégiái, mint mentálhigiénés támogatói rendszerek
Személyes meggyőződésem szerint annak ellenére, hogy az öregedés egy
mindennapos, hétköznapi jelenségnek számít, észlelésének hátterében egy igen összetett pszichológiai folyamat húzódik, mely korántsem mentes pszichés krízisektől, ellentmondásoktól, megoldása pedig a személyiség komoly helytállását kívánja meg.
Ezen életkori szakasz nehézségei kiemelt figyelmet érdemelnek, hiszen biológiai, társadalmi és lelki síkon egyaránt kritikus helyzetekbe sodorhatják az egyént. Mentálhigiénés segítőként elkerülhetetlen, hogy az öregedés lélektanával, biológiai, társadalmi és pszichológiai vonatkozásával tisztában legyünk, mindamellett az öregedés okozta krízist átélő személy segítésének érdekében a mentálhigiénés segítő beszélgetés módszereit e problémakör megoldásának szolgálatába állítsuk.
Érdemesnek találom ezért, hogy szakdolgozatomban e központi kérdéskör többszempontú megközelítésével az öregedés folyamatának biológiai,
társadalmi és lelki sajátosságaira, a sikeres öregedés lehetőségeire, illetve ennek mentálhigiénés támogatási lehetőségeire – elsősorban a tudatosság növelésére – tudományos szempontból rávilágítsak.
A folyamat minél teljesebb körű feltárásával egy olyan árnyalt képet kívánok felvázolni az idősödés jelenségéről, mely egyfelől egy viszonylag keveset tárgyalt szakmai témakör jelentőségére és sokszínűségére, másfelől a vonatkozó mentálhigiénés gyakorlat szerepére, lehetőségeire hívja fel a figyelmet.
A segítő munkám középpontjában álló kérdéskör kibontásának érdekében
mindenekelőtt az öregedéshez és annak észleléséhez kapcsolódó tudományos tézisek, tények és adatok bemutatását látom szükségesnek, amiben a pszichológia mellett a gerontológia tudománya, illetve a társadalomtudomány van segítségemre.
Esettanulmány folytatása: http://in-spiral.hu/app/uploads/2019/07/Az-öregedés-észlelése-cikk.pdf