Önismeret
Tag Archives: Blog
Krízis
A) Fejlődési krízis
A mentálhigiénés gyakorlat a krízis klasszikus definícióját Caplantól eredezteti, mely szerint a krízisállapot a külső események hatására kialakult lélektanilag kritikus állapotot jelent, amit a személy a szokásos problémamegoldó eszközeivel, illetve energiájával nem képes megoldani. Rendszerszemléletű megfogalmazásban krízisről valamely korábban érvényes viszonylagos egyensúlyi helyzet drasztikus felborulása esetében beszélhetünk. Ekkor időlegesen fellazul a rendszer struktúrája (személyiség), mely azután egy új egyensúlyi állapotba lépve, a rendszer újrarendeződésével oldódik meg. A külső esemény kiváltotta krízist akcidentális krízisnek nevezzük (Gerevich, 1989). Mentálhigiénés szakemberként azonban olyan, normatív krízisek előfordulásával is számolni kell, melyeket az emberi fejlődés természetszerűleg von maga után. Ezeket fejlődési kríziseknek nevezzük.
A fejlődési krízisek elmélete Erik H. Eriksontól származik, aki abból indult ki, hogy a személyiség fejlődése nem csak az élet első időszakában, gyermekkorban játszódik le, hanem az a születéstől a halálig eltarthat. Ezt a fejlődési folyamatot Erikson ún. pszicho-szociális szakaszokra osztotta – az elnevezéssel is utalva arra, hogy elméletében a hangsúly nem a biológiai tényezőkön, hanem a személyiséget formáló élettapasztalaton, a környezeti és társas jelenségeken van. Minden fejlődési szakaszban felmerül egy megoldandó krízis, mely sérülékennyé, ugyanakkor fordulóponttá, sorsdöntő életszakasszá teszi az adott időszakot azáltal, hogy jelentős fejlődési lehetőséget kínál az identitás fejlődése számára. Minden krízis megoldásával a fejlődés magasabb szintjére juthatunk, míg végül, a pszicho-szociális fejlődés nyolcadik szakaszában, a fejlődés koronájaként az öregkorban lehetőségünk nyílik megélni magát a lelki teljességet. Ez egyben azt is jelenti, hogy az öregedés folyamata nem tehető egyenlővé a hanyatlással és a feltételezett visszafejlődéssel, hanem ellenkezőleg, a fejlődés csúcsaként, a vágyott teljesség kibontakoztatásaként kellene rá tekintenünk.
Az öregedéssel kapcsolatba hozható eriksoni pszicho-szociális fejlődési szakasz tehát a saját életet értelmesnek ítélő én-integritást célozza meg, melynek ellenpólusa a halálfélelem, az újrakezdés lehetetlensége, az idő szorítása és a befejezettség megtapasztalása nyomán érzett kétségbeesés. Az utolsó pszicho-szociális fejlődési krízis pozitív megoldása a bölcsesség én-minőségét teremti meg (Carver és Scheier, 2002).
A személyiség fejlődése Dr. Süle Ferenc szerint is egymásra épülő fázisokban megy végbe, melynek érthetően hajlik kiteljesedésbe a végkimenetele. Elmélete szerint „a pszichés fejlődés folyamatát az ember egyrészt úgy éli meg, hogy miközben folyamatos változásban van, mégis ugyanakkor az állandóság, a folyamatosság érzése is megmarad: azonosságot, rokonságot érez múltbeli voltával. A változások fejlődési fázisokat alkotnak, amiket az egyénnek a benne belsőleg megértett, átélt és tudatosan kifejeződött szimbólumai ábrázolnak metaforikus utakon.”. A pszichés fejlődés forrása pedig kétséget kizáróan a gyermekkor, mely nem tűnik el nyomtalanul felnőtt éveinkben sem. „(…) Azt mondhatjuk, felnőtt korunkban is él bennünk egy belső gyerek, aki a fejlődés, megújulás forrása, melynek gyökerei a gyermek archetípusba nyúlnak, ami sokszor az ősmagunk reprezentálása.” (Süle, 1996). Saját gyermekkorunk mellett azonban kiemelt jelentőséget tulajdonít a gyermekvállalás kérdéskörének is, mely a párkapcsolat mellett személyiségünk fejlődésének másik nagy, természetes motorja lehet. Arra hivatkozik, hogy „a gyerekhez való viszonyunkban mi is akarva-akaratlanul fejlődésre vagyunk késztetve. Ennek a hatásnak az a lényege, hogy ha a gyereket szeretjük, akkor empatizálunk vele és ezen keresztül fejlődése során mintegy újraélhetjük az egész egyedfejlődési folyamatot. Így számos érzelmi tapasztalatunkat korrigálni tudjuk, ami a mentális egészség szempontjából alapvetően fontos. Ennek jelentőségét jobban megérthetjük, ha meggondoljuk, hogy számos pszichoterápiás eljárásnak is ez az egyik fő hatótényezője. Miközben a gyerekkel a fejlődés során az empátiás, az identifikációs történéseken keresztül az egyedfejlődési alapfolyamatokat újra végigjárjuk, a saját, megfelelő fejlődéstani réteghez tartozó tudattalan komplexusaink elkerülhetetlenül rávetülnek a gyerekre. Így benne a saját tudattalanunk proiciált tartalmaival is konfrontálódunk. A gyermek(ek) vállalása a közös alkotás összekötő élményét is nyújtja.” (Süle, 1996).
A pszichológiai fejlődés során az emberek nagy részénél tendenciózus fordulópontként jelenik meg a középkor végéhez közeledvén az „életközepi válság” vagy „életközepi krízis” jelensége. Nem csak Erikson, hanem a mélylélektant képviselő Carl G. Jung is kitartott amellett, hogy a személyiség fejlődése nem áll meg a serdülőkor végén, hanem az élet későbbi szakaszainak is megvannak a fejlődési feladatai. Jung megfigyelése szerint az emberek többsége válságba jut élete delelőjén való túljutásakor. Hogy milyen kritikus ez a 40 éves kor körül kezdődő időszak, azt számos pályaelhagyás, válás, súlyos lelki és emberi konfliktus bizonyítja. Ez az életkor általában egybeesik azzal, hogy a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, s ekkora már sokan elveszítik egyik vagy mindkettő szülőjüket is. Sokan szinte minden addigi tettüket, döntésüket, céljaik értelmét megkérdőjelezik ekkor, önvizsgálatba kezdenek, s gyakran kétségbeesnek saját lemaradásuk, anyagi hátrányuk, gyermekvállalási késlekedésük, karrierjükkel való elégedetlenségük miatt. A megkérdőjelezés az újraértékelés kiindulópontja, ami pedig dolgaink megváltoztatásának előfeltétele. Új döntések, új prioritások születésének kedvez ez az időszak, s maga Jung is azt állapítja meg, hogy 40 éves kor körül az embernek fel kellene ismerni életfeladata megváltozását. Így fogalmaz: „Életünk délutánját nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a délelőttöt”. Arra hivatkozik, hogy „életünk olyan, mint a napjárás. Reggel a nap ereje folytonosan növekszik, s végül izzón és a forróságot árasztva eléri a delelőpontot. Ezzel el is kezdődik az ellentétes irányú folyamat. A nap folytonos haladása már nem az erő folytonos gyarapodását, hanem az erő fogyatkozását jelenti. Ezért fiatal emberként mások a feladataink, mint idős emberként”. Jung továbbá az értékrend megváltoztatásának szükségességét is hangsúlyozza, s figyelmeztet, hogy mind a saját fiatalságunk értékeinek továbbviteléhez való görcsös ragaszkodás, mind pedig a fiatalság szerepébe bújó, az új generációt majmoló magatartás természetellenes, melynek következtében lelki természetünk fellázad és krízisbe sodor bennünket.
A nőknél ezidőtájt jelentkező változókor tünetei (klimaktérium) fokozzák a mélyreható pszichés válságot. A női nemi hormon képzésének megszűnésével bekövetkező fiziológiás változások (például levertség, hevülés, izzadás, fejfájás, hátfájás, testsúlynövekedés) mellett a lelki behatás is igen hangsúlyozott lehet: ekkor kezd fokozódni a félelem az öregedéstől, a fiatalság megszűnésétől.
B) Szerepvesztés, mint krízis
A pszichoszociális fejlődés krízisei mellett egy igen szembetűnő problémakört testesít meg az idősödés folyamatában a szociális öregedésnek az a vonatkozása, mely a szerepvesztés okozta krízisben nyilvánul meg. A szerep alapvetően a szociális életben való részvétel egyik strukturált formája; mindaz, amit a társadalom az adott csoportpozíciót betöltő személytől elvár. Amíg az ember aktív része tehát a társadalomnak, addig szerepei megvalósítása révén biztosított a társadalomba való integrációja. Shakespeare szerint „önmegvalósításunk lényegében nem más, mint a biológiai és a szociális lehetőségeken belüli szerepmegvalósítás” , melyből én-identitásunk is adódik. Ha a szerepek elévülése tehát az önmegvalósítást, az én-identitást is fenyegeti, könnyen érthető, a társadalmi szerepnek az idő múlása miatti megváltozása mivel fenyegeti az azt átélő személyt. Sőt, a fogyatkozó szerepháló sajnos önmagát beteljesítő jóslatként is hat, s az egyén további életútjára is jelentősen kihat.
Az idősödést kísérő szerepvesztésnek társadalmi, biológiai, és professzionális okai vannak. Szociális vonatkozásban nagy hangsúlyt kap a családtagok, barátok elvesztésével, a gyermekek felnőtté válásával bekövetkező magára maradottság; a családot összetartó, irányító domináns családtag szerep megszűnése; a nyugdíjazással bekövetkező hatalom- és pozícióvesztés, illetve az anyagi bizonytalanság. Mindezek mellett, mivel a társadalom is kirekesztő vele szemben, egyre inkább megéli a feleslegessé válást. Frappánsan foglalja össze a szóban forgó problémát Jávorszky Edit, mikor így ír: „Hiányzik a munka, ami támogatja identitásunkat, és meghatároz bennünket. Hiányoznak a feladatok, amelyek megerősítik kompetenciáinkat, és a fizetés, ami értékessé teszi ezt a kompetenciát.”. A társadalmi szerepvesztés mellett biológiai változások is hozzájárulnak a szerepvesztés kríziséhez: a biológiai változások között megjelenik a tetszetős külső elvesztése, a testi erő hanyatlása, a munkateljesítmény gyengülése, az érzékszervek romlása, s ezekkel együtt olyan szerepek is elvesznek, mint a hódítás, a körülrajongottság, a siker, vagy a hobbikkal járó pozitív lehetőségek, s ezzel a kompenzálás alkalmai is. Szakmai szempontból a rohamléptekkel fejlődő technika teszi értéktelenné a tapasztalatot, a megtanult, begyakorolt ismereteket, ami ezúttal az idősödő ember szakmai szerepét kérdőjelezi meg.
A társadalmi szerepek problematikájának azt a vonatkozását is meg kell említenünk, mely a szerepek elvesztésétől eltérő módon befolyásolja az idősödés minőségét. Ez pedig a nemi szerepekkel kapcsolatos normák kérdése. Az öregedés folyamatában ugyanis újra előkerülhetnek azok a konfliktusok, melyek a társadalom által elvárt nemi szereprepertoár összeegyeztethetetlenségéből erednek. A gender-elmélet szerint a női és férfi sztereotípiák nem alapozhatók meg a biológiával, ahogyan a nemi szerepekre való determináció sem igazolható a testi felépítés által: ha empirikusan, azaz a tapasztalat szintjén adott esetben beigazolódik közülük néhány, annak hátterében nem biológiai meghatározottság, hanem a nemiséggel kapcsolatos normák elsajátítása, internalizálása áll. Eszerint tehát a társadalmi nem (gender) a társadalom által elvárt szereprepertoár. Ezt a szereprepertoárt a nevelődés során sajátítjuk el. Jó példa erre az, amikor a kisgyermekekre születésük után nemük szerint rózsaszín vagy világoskék szalagocskákat kötnek, vagy amikor gyermekként a lányoknak babát, a fiúknak pedig játékkatonákat ajándékoznak. Ehhez hasonlóak a szülői, rokoni figyelmeztetések, melyek a lányokat kedvességre, a fiúkat határozott érdekérvényesítésre intik. Ezek a jelenségek mind azt szolgálják, hogy a gyerekek beletanuljanak az életük végéig játszandó nemi szerepekbe s világosan utalnak a nemi szerep tartalmára és egymáshoz való viszonyukra (Kopp és Skrabski, 2009).
Erich Fromm A szeretet művészete (1985) című munkájában még nem ír gender elméletről, de a téma alapjait már tartalmazza. Az író a gender-elmélettel, és annak társadalmi beágyazottságával összefüggő legalapvetőbb problémákat már saját korában leírta. „A férfiak és a nők egyformák lettek, nem pedig egyenlő ellentétes pólusok. (…) az eltömegesedés közepette: engedelmeskedjenek egyforma parancsoknak, de legyenek meggyőződve róla, hogy a saját vágyaikat követik.” (Fromm, 1985). Nézetem szerint a nemi szerepekkel kapcsolatos konfliktusok tehát szintén képesek elmélyíteni az öregedés folyamatában jelentkező krízist. Egyfelől azért, mert a fejlődés során az egyént konformizmusra késztetve a személyiség természetes kibontakoztatását szorítják dogmatikus határok közé, amit Bagdy Emőke is megerősít: „…a konformizmus, mint az elkülönültségből eredő szorongás enyhítésének egyik módja mellett figyelembe kell venni a mai élet egy másik tényezőjét is: a szabványmunka és szabványélvezet szerepét. … Bölcsőtől a koporsóig, hétfőtől hétfőig, reggeltől estig – minden tevékenység, szabványosított és előre gyártott. A szabványnak ebben a hálójában hogyan tartsa észben az ember, hogy ember, egyszeri egyéniség…”.
C) Identifikációs krízis
Bár az identitás keresésének a serdülőkor a kitüntetett jelentőségű korszaka, az idősödéssel megjelenő intrapszichés konfliktusok ismét ráirányítják a figyelmet arra a kérdésre, hogy „Ki is vagyok én valójában”. A Jung által az „élet delén” megfigyelt elbizonytalanodás újra felveti az önmagunkkal való azonosulás képességének szükségét. Az ember ugyanis biológiailag öregszik, de többnyire saját magát fiatalnak érzi. Úgy tartja, csupán a „másik” öregszik őbenne, vagyis az, aki ő mások számára. Ahogy telik az idő, s belső mivolta fiatalságának érzete nem változik, egyre távolabb kerül egymástól a saját fiatalság-érzet és a valódi életkor, s e két dolog összehangolása az idő előrehaladtával egyre komolyabb erőfeszítést kíván. Egészen idős korban a fiatalság- vagy kornélkülinek-érzés és az öregségtudat ellentéte olyan nagy, hogy az már az önmagával való azonosulás ellehetetlenítését idézheti elő. Ekkor kerül az egyén identifikációs krízisbe. Az identifikációs krízis Popper Péter szerint azért alakulhat ki, mert a lélek és a szellem időtlenségben él: a test öregszik, de a lélek nem (Popper, 1999). Az önészlelésekben az is identifikációs válsághoz vezethet, ha a személy a testi és kedélyéleti panaszok, a pozicionális szerepvesztések és elhúzódó konfliktusok közepette, a végérvényességet is megtapasztalva a helyzet észlelését elfojtja.
Az idősödés krízise
Életközép válság/Öregedés/Identitás keresése
Antal Lívia, Olivia 2016
A idősödést az egyedfejlődés egyik természetes szakaszának tekinthetjük, mely csakis fiatalkori elhalálozás esetében kerülhető el.
A fogalom meghatározása a biológiai, szociális és pszichés szempontok, illetve a szubjektivitás hangsúlyozásával más-más színezetet kap.
E cikk írásának szándéka személyes érintettségem okán ébredt.
Negyvenöt éves korom körül, éppen amikor abban a korban voltam, amire jellemzően az életközép címkét szokták tenni, azt kezdtem érezni, hogy semminek nincs értelme. Éppen abban az időben a gazdasági válság különösen erősen érintette a területet, amiben dolgoztam. Az anyagi veszteségek és veszélyeztetettség érzése tovább erősítette bennem azt a kialakult életérzést, hogy nem érdemes szorgalmasnak és szervezettnek lenni, mert bármikor jöhet valamilyen külső körülmény, amely igazságtalanul hátrányos helyzetbe sodor. Párhuzamosan azt vettem észre, hogy egyre nő az igényem a minél tisztább, etikusabb működésre, a letisztázott helyzetekre és kimondott gondolatokra. Kezdett formálódni egy igény, hogy kezdjek valamit a kommunikációval, mint területtel. Mindez úgy zajlott bennem, mint egy fészkelődés, egyfajta ideges keresgélés arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennem, hogyan élhetném tovább az életemet úgy, hogy értelmesnek találjam. Abban az időszakban merültek fel bennem az öregedés, bölcsesség, testi hanyatlás, megélések, megértések szavak mentén kérdések és aggályok. Közös szálnak láttam ebben a kibogozhatatlannak tűnő probléma csomagban, amit röviden idősödésnek hívunk, azt a kérdést, hogy hogyan élhetek értelmesen tovább és mit kezdek a múltammal.
A biológiai öregedés
Az, hogy az ember biológiai létezése során mely tényezők jelentik az öregedés kezdetét, s hogy a test mikortól kezdődően idézi elő az öregedéssel való első találkozást, arra a geriátria tudománya számos tudományos adattal szolgál. Konkrét kronológiai megközelítésben a WHO csoportosítása alapján hivatalosan a 60-74 év közöttiek életkori csoportját tekinthetjük öregedőknek. Ez az életkor az, amely a 45-59 év közötti középkorúak, illetve a 75-90 éves öregek korcsoportja között áll. E tárgyilagos – és a közgondolkodásban is igen elterjedt – meghatározás szerint tehát egy adott életkor elérése már önmagában egyenlővé tehető magával az öregedéssel. Ha ennek hátterében álló biológiai törvényszerűségekkel akarjuk alátámasztani az öregedés kezdetének meghatározását, akkor arra úgy kell tekintenünk, mint a molekulákat, a sejteket, és az egész szervezetet érintő progresszív, univerzális és irreverzibilis folyamatok összességére, mely genetikailag programozott. A biológiai öregedés Birren és Zarit jól használható meghatározásában (1985) a szervezet megváltozásának folyamatát jelenti, amelynek során „az idő múlásával csökken a túlélés valószínűsége, valamint az önreguláció, a gyógyulás és a környezet által támasztott követelményekhez szükséges fiziológiai alkalmazkodás képessége”. Egy következő összefoglaló az életkor előrehaladtával rohamosan fokozódó funkcióvesztést és növekvő elhalálozási esélyt, és csökkenő szaporodási teljesítményt nevezi öregedésnek. A definíció fontos eleme a fokozódó, növekvő ráta, ugyanis ha a sejt- vagy szervezetszintű működés hanyatlása egyenletesen változik a korral, nem beszélhetünk öregedésről. Az idősödés folyamata tehát olyan biológiai változásokra épül, melyek a halálozás gyakoriságát növelik.
Az öregedés folyamatának megértéséhez azt is fontos tudni, voltaképpen mitől is kezdünk öregedni. A biológiai megközelítés viszonylag kézzelfogható magyarázattal, s igazolt kutatásokon alapuló tudományos adatokkal szolgál ennek megválaszolására. Az öregedés biológiai tényezőit két, széles körben elfogadott elméletben összegzi a geriátria tudománya. A programozott öregedés értelmében az öregedés a szervezeten belüli kontrollmechanizmus része, melyet, más életszakaszokhoz hasonlóan a gének „programoznak”. Az elhasználódásos öregedés elmélete ezzel szemben a környezetből származó romboló hatásokra apellál, melyek károsíthatják a géneket, a proteineket, az ereket és a sejteket. Spar és La Rue ugyanezeket az eshetőségeket elsődleges, illetve másodlagos öregedés címén differenciálja. Az elsődleges öregedés esetében a sejtek intrinsic, valószínűleg genetikailag előre beprogramozott élettartamát, a másodlagos öregedés esetében a környezeti ártalmak, betegségek és traumák összeadódó hatásait teszik felelőssé az öregedés lejátszódásában.
Egy másik felosztás az öregedés hátterében a sztochasztikus ( valószínűség számításra épülő), illetve a nem sztochasztikus teóriákat különíti el. A sztochasztikus megközelítés abban gyökerezik, hogy az öregedés véletlenszerű, idővel szaporodó események (például a fehérjeszintézis folyamatában felhalmozódó hibák, a molekulák közötti új keresztkötések létrejötte, a test létfontosságú részeinek felhalmozódó károsodása, vagy a szabadgyökök felhalmozódása) következménye. A nem-sztochasztikus teóriák szerint az öregedés eleve elrendelt folyamat. Ezen megközelítés az olyan „pacemaker-teóriákra” épül, melyek a szervrendszerek működtetéséért felelős, az öregedési folyamatok belső pacemakereinek tartott szervek (például a hipotalamusz) irányító tevékenységéből fakadó, öregedést előidéző hatásokban, illetve a már említett genetikai tényezőkben gyökereznek (MSD Geriátriai Kézikönyv, 1997).
Az öregedő személyiség
Szinte teljes egyetértés rajzolódik ki az egyes geriáterek koncepciói között arra vonatkozólag, hogy az idősödő ember személyiségében egyfajta karikírozódás, a sajátos jellemzők előtérbe kerülése – összességében a személyiség profiljának élesebbé válása figyelhető meg. Már a negyvenes életévekben megfigyelhető, hogy az egyén egyfajta befelé fordulást reprezentál, egyre többet foglalkozik önmagával, saját lelki történéseivel, ami az introverzió növekedését jelzi. Ezt okozhatja többek között a külső események feletti kontroll csökkenésének átélése, az egészség miatti aggodalom, vagy az extraverzióról való kényszerű lemondás, sőt az életközepi krízis is von maga után efféle befelé forduló, önelemző attitűdöt. A következő gyakori személyiség-tényező az öregedés kapcsán a pszichés „rigiditás”. A tanulási készség csökkenésével az öregedő személy csökkenteni igyekszik az új helyzetekkel járó megterheléseket, egyre nehezebben fogadja be az újat, elveti a változást. Megfigyelhető továbbá, hogy a fiatalkori személyiségvonások az idő haladtával élesebbé válnak, s rendszerint felerősödnek. A geriáterek szerint az öregedés előrehaladtával a beosztóból például könnyen fösvény válhat, az óvatos körültekintőből paranoid, a rendszeretőből kényszeres, a pesszimistából megkeseredett, a makacsból konok, a mások örömét meg nem értőből irigykedő, a törtetőből nagyzás és hatalmaskodás rabja, a hiúból önző és gőgös. Amely vonzó tulajdonságok csak a hormonhatás következményei voltak, a jellem teljes megváltozása következhet be a változókor után. Belőlük lesznek a „veszekedős”, sivár lelkű, összeférhetetlen emberek. Az öregedő személyiségre jellemző továbbá, hogy jobban gazdálkodik idejével és erejével, módszeresebbé, pontosabbá, megbízhatóbbá, türelmesebbé és elővigyázatosabbá válik.
Nem szükségképpen azonos azonban az öregedés a személyiség érésének folyamatával. Gordon Allport, akinek a szerepek és a személyiségfejlődés pszichológiai elméleteinek egyik legnépszerűbbbjét köszönhetjük, sokat foglalkozott a személyiség érésének kérdésével. Nézete szerint az idős ember nem sokban tér el nyugalomba vonulása után attól, aki nyugdíjazása előtt volt (Allport, 1997). Az MSD Geriátriai Kézikönyv arra hívja fel a figyelmet, hogy a személyiség az idősödés során is megőrzi stabilitását, sőt a viselkedési és lélektani alkalmazkodóképességét is. Emiatt normál körülmények között nem következhet be a személyiség rigiditása vagy regressziója.
A személyiség öregedési jellegzetességeinek elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, a tudományos körökben és a köznyelvben egyaránt sokak által hangoztatott nézőpontot sem, ami a fiatalkori személyiségre vezeti vissza az öregedő személyiség karakterét. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy „A jó fiatalság jutalma a jó öregség”, vagy, hogy „Az öregség az ifjúság szüretje, s ki mint gazdálkodott, úgy arat”. Nem tekinthetünk tehát el a személyiség saját öregedésében játszott felelősségétől sem. Platón Politeia című munkájában azt írja: az öregség megelőzése gyermekkorban és ifjúkorban kezdődik, és magában foglalja a testi és lelki működéseket egyaránt. Fiatalkori jellemvonásaink pozitív és negatív irányban egyaránt kiéleződhetnek, így öregségünk minőségét nagyrészt fiatalkorunkban döntjük el. Az élettörténet pedig úgy határozza meg az öregedést, hogy benne a személy aktív közreműködőként (s nem passzív elszenvedőként), a kihívásokkal való megküzdés és a tapasztalatok feldolgozása révén élete során a megküzdés újabb módozatait tanulja meg. Ha a személyiség időskori elváltozása ténylegesen a fiatalkori jellemtől és az élet során tanúsított személyiségfejlődési tapasztalattól függ, akkor valóban alaptalan lenne az idősödő személyek globális csoportját, személyiségük változása terén is címkéző sztereotípiákkal illetni, hiszen potenciális jellemváltozásukért csakis az egyes személyek, s nem maga az életkor tehető felelőssé. A személyiség időskori elszürkülését azok az egyének képesek a legnagyobb sikerrel elkerülni, akik fiatal korukban is színes egyéniségek voltak, éles és sokirányú érdeklődéssel rendelkeztek, gyors felfogás és erőteljes életigenlés jellemezte őket, s szellemi és fizikai mozgékonyságban élték életüket. Ezek alapján feltételezhető, hogy az idősödéssel járó személyiségváltozás nem tekinthető tendenciának.
Ugyanakkor nem kérdéses, hogy az öregedésnek van egy markánsan szubjektív vonulata is, amely mentén rendkívül szerteágazó mintázatok rajzolódhatnak ki az azt megélő személyek között. Jelentős egyéni különbségek fedezhetők fel abban, ahogyan az egyének saját öregedésüket megélik.
Az idősödés krízise
Énkép eltérés elmélete a párkapcsolati krízisek tükrében
Antal Lívia, Olivia
2017 junius
Az „én” definíciója és funkciója
Az énképkutatással kapcsolatos elméletek áttekintése előtt fontosnak tartom az „én (self)” fogalmának ismertetését.
Kőrössy (2004) definíciója szerint az „én” nem más, mint a személyiségnek azon meghatározó és komplex része, amely mentális reprezentációk formájában tartalmazza az önmagunkról alkotott ismereteinket, tudásunkat, tapasztalatainkat és élményeinket. „Az énfogalmat alkotó sokféle ismeret, tapasztalat, érzés egyetlen egésszé integrálódik az egyén számára, amelyet az önazonosság és a folyamatosság érzése jellemez” (Kőrössy, 2004, 52.).
Cole és Cole (2006) hangsúlyozzák, hogy az énkép a csecsemőkor végén megjelenve a további fejlődési szakaszokba érve folyamatosan megújul, ugyanis a korspecifikus kognitív és társas változások jelentős hatást gyakorolnak az énfogalomra.
Kőrössy (2004) az én komplexitását továbbá azzal magyarázza, hogy az énfogalom az egyén saját magáról alkotott tulajdonságai, tapasztalatai mellett olyan kategóriákat is magában foglal, mint például a társas identitás, a szerepidentitás, vagy akár a nemi identitás.
Smith és Mackie (2001) alapján a koherens self-nek két fontos összetevőjét különböztethetjük meg, az énfogalmat és az önértékelést. Az énfogalom tartalmazza az évek folyamán önmagunkról összegyűjtött tudást, a személyes jellemzőink alapján kialakított meggyőződéseinket, még az önértékelés az önmagunkkal kapcsolatos érzelmeinket foglalja magában. Az
énfogalmat és az önértékelést olyan tényezők befolyásolják, mint a saját viselkedésünk, gondolataink, érzelmeink és a mások által, irányunkba produkált reakciók.
Cikk folytatása: Énkép eltérés elmélete a párkapcsolati krízisek tükrében
A személyiség születése-röviden a Rogers-i személyiségelméletről
Antal Livia, Olivia
2017 január
A személyiség definíciója, fejlődésének menete, valamint jellemzőinek és működésének megismerése a pszichológia kezdete óta a vizsgálatok középpontjában állt. A személyiség összetettsége azt eredményezte, hogy a pszichológia különböző iskolái mind jelentős figyelmet fordítottak a személyiség kérdéskörének kutatására, így számos egymástól eltérő aspektusú személyiségelmélet született meg.
A személyiségről alkotott egyik legátfogóbb elmélet a pszichoanalitikus Freud nevéhez fűződik. Freud elmélete szerint az egyén ösztönkésztetései élete végéig szexuális eredetűek, ezáltal a személy legfontosabb célja, hogy ezeket a szexuális impulzusokat kielégítse (Cole & Cole, 2006). Freud a pszichoszexuális fejlődés első öt évét kulcsfontosságúnak és kritikusnak tekintette a felnőttkori személyiségre nézve.
Cikkek folytatása: A személyiség születése röviden a Rogers-i személyiségelméletről
A rajzvizsgálatok kialakulásának története
Antal Livia, Olivia
A rajzvizsgálatok kialakulásának története
A rajzelemzés a képi kifejezéspszichológia tudományának egyik speciális területe, kialakulásának kezdete pedig az 1880-as évekre tehető. A képi kifejezéspszichológia legfontosabb koncepcióit a következőkben foglalhatjuk össze:
- az expresszív viselkedés jelentését csak is annak környezetében, összefüggésekbe helyezve tudjuk megérteni,
- Gestalt-jellegű, vagyis az egész vizsgálata a részek helyett,
- a részek között a többszörösség és a cirkularitás elve érvényesül a lineáris kapcsolat helyett,
- az expresszív viselkedés ok (jelentés) és az okozat (jelenség) kapcsolata aszimmetrikus, vagyis az adott pillanatban megfigyelt expresszív viselkedés nem mindig tartalmazza a szükséges információt, és nem csak azt az információt foglalja magában, amire választ kerestünk (Vass, 2011).
Vass (2011) a képi kifejezéspszichológia történeti összefoglalója alapján az alábbi korszakokat és rajzelemzései mérföldköveket különböztethetjük meg: (1) az adatgyűjtés időszaka, (2) az általános rajzpszichológia kezdetei, (3) karakterológiai elméletek időszaka, (4) új projektív tesztek és definíciók születése, (5) pszichometriai alapkritikák, valamint a (6) rendszerelméleti gondolkodásmód szakasza.
A rajzvizsgálatok jelene
A rendszerelemzés modelljei új többváltozós eljárások bevezetését kívánták meg, ezzel egyidejűleg pedig egyre inkább szerepet kapott a rajzok kontextusának vizsgálata, a mintázatok és az egészleges jellemzők figyelembe vétele (Vass, 2011, Reinhardt, 2013).
A paradigmaváltás hatására a képek diagnosztikus és terápiás alkalmazása egyre szélesebb körben terjedt el, amelyet a témával kapcsolatos publikációk magas száma, valamint a különböző tudományos konferenciák egyre sűrűbb megrendezése is hűen tükrözött. Olyan új folyóiratok jelentek meg, mint például a Confinia Psychiatrica, továbbá az Art Psychotherapy, az Arts in Psychotherapy, a Journal of Projective Techniques, a Japanese Bulletin of Art Therapy, amelyek rendszeresen számoltak be a képi kifejezés pszichopatológia legújabb eredményeiről. Az 1950-es évektől kezdve egészen napjainkig a projektív képekkel és elemzésükkel kapcsolatos publikációk száma folyamatos növekedést mutat (Vass, 2011).
A képi kifejezéspszichológia jelenlegi legmeghatározóbb rendszerelméletű modellje a Vass Zoltán által megalkotott rendszerszemléletű konfigurációelemzés, vagy más néven a hétlépéses képelemzési módszer (Seven-Step Configuration Analysis, röviden SSCA) (Reinhardt, 2013).
A dinamikus rajzvizsgálat
A rajzvizsgálati elméletek egyik legkiemelkedőbb alakja Hárdi István, akinek nevéhez számos jelentős tanulmány fűződik a képi kifejezés pszichopatológiájával kapcsolatban. Ahogyan Vass (2005) fogalmaz, Hárdi munkássága során, számos területen végzett kutatásokat, így például az ápoláslélektan- mentálhigiéné és megelőzés- egyik meghatározó alakja, de vizsgálta az alkoholizmus terápiás lehetőségeit és megelőzését, a fájdalom pszichés következményeit, a krónikus betegségeket, a függőség pszichológiáját és számos egyéb témát.
Hárdi jelentős életművének egy másik kiemelkedő mozzanata a dinamikus rajzvizsgálat (DRV) módszerének kifejlesztése. A dinamikus rajzvizsgálat abban különbözik a korábbi rajzelemzési módszerektől, hogy egyetlen rajz helyett rajzsorozatok összehasonlításából készíti el az elemzést. A rajzvizsgálat effajta módszere a klinikai és a grafikus változások longitudinális megfigyelésén alapszik. Hárdi fontosnak tartja az idő szerepét, úgy véli a statikus, tehát a pillanatképszerű értelmezés helyett a folyamatszerűségre kell törekedni (Vass, 2011).
Hárdi elsőként kézírásokat vizsgált, amikor is bevezette a sorozatos-összehasonlító vizsgálatok elvét. Elméletének kidolgozásában komoly szerepet tulajdonított a sémáknak, amelyekre úgy tekintett, mint a szimbólum és a jel közötti kifejezésformák, egyszerűbben fogalmazva, a valóság egyszerűsített alakja. A grafológia után tért át a rajzvizsgálatokra, és 1962-ben jelentette meg a rajzokról szóló tanulmányait, amelyek túlnyomóan skizofréniás betegek rajzait tartalmazták. Hárdi úgy találta, hogy a betegek kezdetben torz, bizarr és gyakran befejezetlen emberrajzai az elektrokonvulzív terápia után sokkal inkább spontánabbak és teljesebbek voltak, a patológiás jellegzetességek folyamatosan halványulnak. Ebből kifolyólag arra következtetett, hogy az emberrajzok és a különböző szabadrajzok objektív mérőeszközök lehetnek (Vass, 2005).
Hárdi a dinamikus rajzelemzés kifejezést 1964-ben vezette be először, ezt követően pedig 1965-ben rendszerezte klinikai megfigyeléseiből származó eredményeit, amelyek beteg és egészséges személyek rajzsorozatainak elemzését mutatta be. Hárdi az alábbi öt kategória mentén vizsgálta meg a rajzsorozatokat (Vass, 2005):
- vonalminőség,
- plasztikusság és differenciáció,
- szegényedés-gazdagodás,
- arckifejezés
- az emberrajz mé
A rajzsorozatok elemzéséhez saját maga által felállított kategóriarendszert alkalmazott, megfigyelései pedig hozzájárultak a személyiségszintek alaposabb megismeréséhez. Hárdi úgy találta, hogy az egészséges emberek személyiségszintjei, vagy más néven a rajzok stílusa állandó, csak az állapotromlást, vagy éppen a gyógyulást követően mutatnak változást. Hárdi legnagyobb horderejű munkája az 1983-ban megjelent Dinamikus rajzvizsgálat című könyve, amelyben mintegy 50.000 rajzot gyűjtött össze főként pszichiátriai betegektől. Egyik és legfontosabb alapelve az volt, hogy csak is kizárólag az empirikus adatokkal bizonyított elméletekre támaszkodhatunk. Kutatása során olyan felfedezéseket tett, amelyek napjainkig meghatározó jelentőséggel bírnak a képi kifejezés pszichopatológia terén. Így például kulcsfontosságú említést tennünk a személyiségszintekről, amelyek Hárdi dinamikus rajzvizsgálatának kiindulópontja. A személyiségszintek egyfajta értékelő kategóriákként működnek, amelyek alapján összehasonlíthatjuk a kezdetleges, primitívebb emberrajzokat a sokkal valóság hűbb, realisztikus rajzokkal. A személyiségszinteket a-tól f-ig különböztette meg, ahol az „a” és „b” két további alcsoportot tartalmaz (Vass, 2005, Vass, 2011).
A dinamikus rajzelemzés nem egyetlen rajz elemzését tűzi ki célul, hanem rajzsorozatok követéses összehasonlításán alapul, longitudinálisan követve a klinikai és grafikus változásokat. Az elmélet hangsúlyozza a folyamatszerűség elvét, amely kimondja, hogy az elemzés szempontjából a rajzkészítés folyamata épp olyan fontos, mint maga a végeredmény. A rajzokat tehát nem csak pillanatfelvételszerű képekként analizáljunk, de figyelembe vesszük a készítés folyamatát is. A dinamikus rajzvizsgálatban a rajzi személyiségszint Hárdi egyik legmeghatározóbb kulcsfogalma, amelyek mint értékelő kategóriák segítik a rajzok elemzését. Hárdi munkáinak összefoglalása bizonyította számunkra, hogy munkássága, mint számos egyéb kutatási téren, a képi kifejezés pszichopatológia területén is kiemelkedő jelentőségű.
Egyes esetekben előfordulhat, hogy a rajzoló üresen adja át papírlapját, ez az úgynevezett üreslap, vagy Versagen jelensége, ami egészséges személynek igen csak ritka megnyilvánulása. Az üresen hagyott papírlap is diagnosztikus értékű, éppen ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az üresen hagyott lapok az asszociációk gátlásából fakadnak, ami mögött az érzelmi elfojtás és elutasítás áll (Vass, 2011).
A rajzelemzési módszereknek köszönhetően napjainkra a rajzok tükrében a teljes személyiség megismerhetővé válhat. A rajzokkal, képekkel, ábrákkal való kifejezés egy olyan értékes projekciós eszköz, amely segít felfedni azokat a konstruktumokat, mechanizmusokat, személyiségjegyeket és jellegzetességeket, elfojtott és látens tartalmakat, amelyek a pszichében léteznek, és amelyek felszínre hozása más módon nem vagy nehezebben valósulhatna meg.
Self-reflection 2014
Antal Livia, Olivia
2014
My Inner Conflict through Avoidance and Ignorance
Being aware of biological foundation, knowing that soul has its own project to develop, knowing that we bring trauma footprints from our ancestors, and sensing our present being – we can say this whole is our biography. This whole is that affects in the Here and Now in every second. The way the one exists with their past and inbuilt programs determines the way the one changes and creates their future. It is the one’s responsibility to work on increasing awareness.
The understanding of my process through a vertical and horizontal system helped me to handle and survive heavy, painful emotions which came up. I’ve been in such a painful condition for months. Simultaneously I discovered synchronicity which surrounds me. The themes I learn at Gestalt weekend studies, the paper readings I randomly pick and how my current process is at the moment – lead to the next level I have to work with.
They show where I am in the system of phases and layers at the moment. Autumn 2014 was about being in a situation
in which everything – I mean absolutely everything – is in motion, even though this motion follows no sequence, it is diffused.
The sources of my lifelong conflict are ignorance and avoidance. I can hardly separate experience in the past from feeling them in the Here and Now. On the one side I see my choice to be avoided. If it is not my intention or desire for being avoided in the situation then that is ignorance. I am the passive party in ignorance. That’s why observing the feeling of being ignored I had to realize that being ignored has two polarities: if my intention fits the other party’s intention than that is avoidance. If the intention comes only from the other party that is ignorance. My intention to avoid or being avoided is related to my biography.
http://in-spiral.hu/app/uploads/2019/07/Self-reflection-2014.pdf
Self-reflection 2013
Antal Livia, Olivia
December, 2013
Projection as theory of my basic operation examined through the theory of
self, preconception-projection and active curiosity
Reflect upon my own process in personal development comes from realization that my basic operation used to be or still is communication with constant preconceptions. Being in a constant preconception operation means that my attention is stuck in the past. The more I was getting in-
volved in Gestalt studies, the more tools I was given to identify and modify this basic hindering factor. Nice!
Working with preconceptions involves criticism, which is manifested bodily as well. Through Gestalt experiments I did realize that negative emotions are present in my body when I form a negative thought, which is not else than preconception. My observation is that these preconcept-
ions are mostly negative. I carried my critical attitude as a heavy curse so far.
In Gestalt therapy we speak of awareness, which has qualities of content (what is aware) and choice (where do I direct my awareness). Active curiosity requires the person to be in the here and now without any presumption and that’s why new, clear information can reach the person.
This clear input supports the one to pure understanding. Now I know the difference when active curiosity is present. Gestalt therapy is committed to a nonlinear process which can be the only helping process to the person, considering that the person becomes aware of the dynamics within
different fields at the same time.
The theory of self is awareness itself. To become aware of the dynamics within different fields situations, bodily noticing without intention and it is more defuse than attention is. First I hardly understood the differences between Id, Ego and Personality but after the experiment of drawing while we were listening to music I felt wised up. The experiment was three hours long and gave a very strong sensation about the theme.
Before the experiment we were asked to form a question which shows where we are in Gestalt at the moment. My own original question was whether functions overwrite each-other.
http://in-spiral.hu/app/uploads/2019/07/Self-reflection-2013.pdf
A guest worker’s scuttle from London: from unbearable angst to calm mental condition
Vilma is a 25-year-old lady. She was born and grew up in a little West-Hungarian village. After attending some courses at Science University she moved to London as a guest worker waitress. I first met her when she was on her way to the airport. I saw a beautiful, healthy, smiling young lady
excited about her travel and future.
One and a half year later she called me on Skype. She was on her way to collapse. Her eighteen-month long life in London exhausted her mentally, emotionally and physically. She was close to giving up her foreign life but she was in a vicious circle. She felt she had to quit but she had no money to fly home so she had to stay at work.
In this one-and-a-half-year time period Vilma worked in a 5-star hotel restaurant. People and colleagues loved her and she was on her way to be appointed as a supervisor. She worked 12 hours and 6 days a week. Work lasted till 1 am so she got home at 2 am 6 times a week. London’s public
transport is extremely crowded.
After a while she felt frustration all the time. It took her some time to realize that her frustration comes from the fact that she has no private place never ever. She had no private place for a minute, because she was surrounded by others all the time. At her work
place 2o-25 people worked together and she was continuously on a standby operation. It happened several times a week that her schedule was changed with a high hand. Nobody thought she might have an opinion, want or desire.
After a while she lived in a 24 hour standby. She never knew when her boss would call her and give the new schedule to work. After getting home at nights Vilma had no chance to be alone for a minute either. Six Hungarians lived together in a three bedroom, one living room flat. There was always somebody around. In the living room, in the bathroom or both.
She lived together with her boyfriend in one of the bedrooms. Several times she desired to be alone, read or listen to music but there was no chance. On top of this she did not feel right to speak about her basic needs. Not even her boyfriend knew about her source of frustration. The boy tried to help Vilma feel better, but his tender love just added to his beloved girlfriend’s irritation.
http://in-spiral.hu/app/uploads/2019/07/Case-study-Vilma.pdf
Mental Health
Antal Lívia, Olívia
Case study
December, 2016
Stucking in powerlessness and lack of communication with family members Case study
“We are flowers. Within each of us is the seed of our potential. As we grow, we grow according to our possibilities.”
Fritz Perls
Awareness
Awareness is both knowing and being. The lack of energy, vitality and the rigidity in responsiveness show low awareness. In this case the most important task for the therapist to raise of the awareness of the client. Awareness of what she feels, thinks, how she behaves, how she impacts on her environment and how the environment impacts on her, what is going on in her self-process, like body and information senses, how she makes contact. By taking my client’s thoughts and feelings seriously with full attention, I invite her to do the same with herself. By paying attention to the whole field I can help my client bring in all aspects of herself and what was habitually ignored or missing. I can examine awareness relational with polarity. At one end when body breaths, regulates its vital functions the organism ( the one) is ready for awaken to danger. Here the awareness is minimal. On the other side, on the other polarity the one is fully alive, exclusively aware of being in the right moment, with the sense of connection, freedom and spontaneity. This is the stage of full-awareness and full self-awareness.
In this case study I am writing about the continuum which is a section between the two polarities. I show how I escort my client on her way to arrive to the here and now.
Everybody has a Story
We create a narrative about ourselves that gives us a sense of who we are in the world, what is and what is in the realm of our possibilities. These stories are not created merely through a cognitive process but are embodied senses of who we are. Our personal narrative will reveal itself through the way we hold ourselves, walk, move, and through all our contact functions – the way in which we make contact in the world. If my personal narrative is lack of entitlement I may be tentative in my actions, anxious when meeting people. I need to feel superior as a compensation. There will be many
ways of being that will fit within the frame of the story I tell myself and to reach outside of my restrictions will mean creating a new self-narrative. A person’s narrative and the way in which they organize themselves in the world begins to unfold from the first moment of meeting.
Introduction of the client
Dorothy is a kind crummy lady, with long hair. She is the type who looks the same for decades. Like a tall-grown girl. She is 57 and works as an elementary school teacher. She lives in a long term marriage. Husband is an intellectual dreamer. They have four talented adult children. The family lives in a village not far from the capital and all commute by train to work or to school. Though they are not poor people somehow the lack of money is typical of their everyday life.
Dorothy was born also in a village which is almost 250 kilometres far from their current home. She was the third kid out of four. She was born after two sisters and a little
brother followed her.
http://in-spiral.hu/app/uploads/2019/07/Case-Study-Dorothy.pdf