Modern, nyugatiasodó társadalmunk rendkívül összetett problémakörben testesíti meg az öregedés nehézségeit. Egyfelől az átlagéletkor drasztikus növekedésének hatásaival kell számolni. Perikles korában a maximális elvárható élettartam még 20 év volt, Árpád korában legfeljebb 25-30 évre számíthattak a magyarok, s még a 19. század közepére is csak 35 évet várhatott a nyugati világ lakossága. Napjainkra a fejlett országok elvárható életkilátása 73,2 évre, a fejletlen országoké 65,3 évre növekedett. Ennek köszönhetően az „életnek értelmet adó” munka befejezésével, de az élet végének még be nem következtével egy olyan „holttér” jött létre az emberi élet folyamában, melynek feladattal és értelemmel való megtöltése komoly erőfeszítéseket kíván.
A modern, nyugati típusú társadalmak által preferált fiatalság-kultusz, az egyoldalú teljesítménycentrikusság döntően meghatározza azt, hogy az idősödő korosztály milyen társadalmi szerepre számíthat életévei számának növekedésével. A mai közgondolkodás számára az egyetlen elfogadott kritériumrendszer az, amely a fiatalságra érvényes értékek szerint ítél, ezzel gyakorlatilag értéktelennek titulálva az idősödőket. Mivel a 21. században az információ bármikor, bárki számára könnyen hozzáférhető, sőt, az információs társadalom legmodernebb technikai vívmányaihoz éppen az öregedők és az idősek képesek a legkevésbé alkalmazkodni vagy azokat használni, az évtizedek során megszerzett tapasztalat, bölcsesség értékét veszti. Az idősödésről kialakult, jellemzően negatív társadalmi kép az öregedő egyénekre kényszerített szerepek formájában az egyén szubjektív megélésére is visszahat, s egy másik visszahatásként a fiatalabb nemzedékeket is negatív jövőképpel látja el.
Izgatottan és kíváncsian vettem kézbe a könyvet, mint az első olyan művet, amely annak a pszichoterápiás filozófiának a gyakorlati kifejtésére épül, amiben magam is képződöm. Az eset-munkák tiszta képet mutatnak a