A) Fejlődési krízis
A mentálhigiénés gyakorlat a krízis klasszikus definícióját Caplantól eredezteti, mely szerint a krízisállapot a külső események hatására kialakult lélektanilag kritikus állapotot jelent, amit a személy a szokásos problémamegoldó eszközeivel, illetve energiájával nem képes megoldani. Rendszerszemléletű megfogalmazásban krízisről valamely korábban érvényes viszonylagos egyensúlyi helyzet drasztikus felborulása esetében beszélhetünk. Ekkor időlegesen fellazul a rendszer struktúrája (személyiség), mely azután egy új egyensúlyi állapotba lépve, a rendszer újrarendeződésével oldódik meg. A külső esemény kiváltotta krízist akcidentális krízisnek nevezzük (Gerevich, 1989). Mentálhigiénés szakemberként azonban olyan, normatív krízisek előfordulásával is számolni kell, melyeket az emberi fejlődés természetszerűleg von maga után. Ezeket fejlődési kríziseknek nevezzük.
A fejlődési krízisek elmélete Erik H. Eriksontól származik, aki abból indult ki, hogy a személyiség fejlődése nem csak az élet első időszakában, gyermekkorban játszódik le, hanem az a születéstől a halálig eltarthat. Ezt a fejlődési folyamatot Erikson ún. pszicho-szociális szakaszokra osztotta – az elnevezéssel is utalva arra, hogy elméletében a hangsúly nem a biológiai tényezőkön, hanem a személyiséget formáló élettapasztalaton, a környezeti és társas jelenségeken van. Minden fejlődési szakaszban felmerül egy megoldandó krízis, mely sérülékennyé, ugyanakkor fordulóponttá, sorsdöntő életszakasszá teszi az adott időszakot azáltal, hogy jelentős fejlődési lehetőséget kínál az identitás fejlődése számára. Minden krízis megoldásával a fejlődés magasabb szintjére juthatunk, míg végül, a pszicho-szociális fejlődés nyolcadik szakaszában, a fejlődés koronájaként az öregkorban lehetőségünk nyílik megélni magát a lelki teljességet. Ez egyben azt is jelenti, hogy az öregedés folyamata nem tehető egyenlővé a hanyatlással és a feltételezett visszafejlődéssel, hanem ellenkezőleg, a fejlődés csúcsaként, a vágyott teljesség kibontakoztatásaként kellene rá tekintenünk.
Az öregedéssel kapcsolatba hozható eriksoni pszicho-szociális fejlődési szakasz tehát a saját életet értelmesnek ítélő én-integritást célozza meg, melynek ellenpólusa a halálfélelem, az újrakezdés lehetetlensége, az idő szorítása és a befejezettség megtapasztalása nyomán érzett kétségbeesés. Az utolsó pszicho-szociális fejlődési krízis pozitív megoldása a bölcsesség én-minőségét teremti meg (Carver és Scheier, 2002).
A személyiség fejlődése Dr. Süle Ferenc szerint is egymásra épülő fázisokban megy végbe, melynek érthetően hajlik kiteljesedésbe a végkimenetele. Elmélete szerint „a pszichés fejlődés folyamatát az ember egyrészt úgy éli meg, hogy miközben folyamatos változásban van, mégis ugyanakkor az állandóság, a folyamatosság érzése is megmarad: azonosságot, rokonságot érez múltbeli voltával. A változások fejlődési fázisokat alkotnak, amiket az egyénnek a benne belsőleg megértett, átélt és tudatosan kifejeződött szimbólumai ábrázolnak metaforikus utakon.”. A pszichés fejlődés forrása pedig kétséget kizáróan a gyermekkor, mely nem tűnik el nyomtalanul felnőtt éveinkben sem. „(…) Azt mondhatjuk, felnőtt korunkban is él bennünk egy belső gyerek, aki a fejlődés, megújulás forrása, melynek gyökerei a gyermek archetípusba nyúlnak, ami sokszor az ősmagunk reprezentálása.” (Süle, 1996). Saját gyermekkorunk mellett azonban kiemelt jelentőséget tulajdonít a gyermekvállalás kérdéskörének is, mely a párkapcsolat mellett személyiségünk fejlődésének másik nagy, természetes motorja lehet. Arra hivatkozik, hogy „a gyerekhez való viszonyunkban mi is akarva-akaratlanul fejlődésre vagyunk késztetve. Ennek a hatásnak az a lényege, hogy ha a gyereket szeretjük, akkor empatizálunk vele és ezen keresztül fejlődése során mintegy újraélhetjük az egész egyedfejlődési folyamatot. Így számos érzelmi tapasztalatunkat korrigálni tudjuk, ami a mentális egészség szempontjából alapvetően fontos. Ennek jelentőségét jobban megérthetjük, ha meggondoljuk, hogy számos pszichoterápiás eljárásnak is ez az egyik fő hatótényezője. Miközben a gyerekkel a fejlődés során az empátiás, az identifikációs történéseken keresztül az egyedfejlődési alapfolyamatokat újra végigjárjuk, a saját, megfelelő fejlődéstani réteghez tartozó tudattalan komplexusaink elkerülhetetlenül rávetülnek a gyerekre. Így benne a saját tudattalanunk proiciált tartalmaival is konfrontálódunk. A gyermek(ek) vállalása a közös alkotás összekötő élményét is nyújtja.” (Süle, 1996).
A pszichológiai fejlődés során az emberek nagy részénél tendenciózus fordulópontként jelenik meg a középkor végéhez közeledvén az „életközepi válság” vagy „életközepi krízis” jelensége. Nem csak Erikson, hanem a mélylélektant képviselő Carl G. Jung is kitartott amellett, hogy a személyiség fejlődése nem áll meg a serdülőkor végén, hanem az élet későbbi szakaszainak is megvannak a fejlődési feladatai. Jung megfigyelése szerint az emberek többsége válságba jut élete delelőjén való túljutásakor. Hogy milyen kritikus ez a 40 éves kor körül kezdődő időszak, azt számos pályaelhagyás, válás, súlyos lelki és emberi konfliktus bizonyítja. Ez az életkor általában egybeesik azzal, hogy a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, s ekkora már sokan elveszítik egyik vagy mindkettő szülőjüket is. Sokan szinte minden addigi tettüket, döntésüket, céljaik értelmét megkérdőjelezik ekkor, önvizsgálatba kezdenek, s gyakran kétségbeesnek saját lemaradásuk, anyagi hátrányuk, gyermekvállalási késlekedésük, karrierjükkel való elégedetlenségük miatt. A megkérdőjelezés az újraértékelés kiindulópontja, ami pedig dolgaink megváltoztatásának előfeltétele. Új döntések, új prioritások születésének kedvez ez az időszak, s maga Jung is azt állapítja meg, hogy 40 éves kor körül az embernek fel kellene ismerni életfeladata megváltozását. Így fogalmaz: „Életünk délutánját nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a délelőttöt”. Arra hivatkozik, hogy „életünk olyan, mint a napjárás. Reggel a nap ereje folytonosan növekszik, s végül izzón és a forróságot árasztva eléri a delelőpontot. Ezzel el is kezdődik az ellentétes irányú folyamat. A nap folytonos haladása már nem az erő folytonos gyarapodását, hanem az erő fogyatkozását jelenti. Ezért fiatal emberként mások a feladataink, mint idős emberként”. Jung továbbá az értékrend megváltoztatásának szükségességét is hangsúlyozza, s figyelmeztet, hogy mind a saját fiatalságunk értékeinek továbbviteléhez való görcsös ragaszkodás, mind pedig a fiatalság szerepébe bújó, az új generációt majmoló magatartás természetellenes, melynek következtében lelki természetünk fellázad és krízisbe sodor bennünket.
A nőknél ezidőtájt jelentkező változókor tünetei (klimaktérium) fokozzák a mélyreható pszichés válságot. A női nemi hormon képzésének megszűnésével bekövetkező fiziológiás változások (például levertség, hevülés, izzadás, fejfájás, hátfájás, testsúlynövekedés) mellett a lelki behatás is igen hangsúlyozott lehet: ekkor kezd fokozódni a félelem az öregedéstől, a fiatalság megszűnésétől.
B) Szerepvesztés, mint krízis
A pszichoszociális fejlődés krízisei mellett egy igen szembetűnő problémakört testesít meg az idősödés folyamatában a szociális öregedésnek az a vonatkozása, mely a szerepvesztés okozta krízisben nyilvánul meg. A szerep alapvetően a szociális életben való részvétel egyik strukturált formája; mindaz, amit a társadalom az adott csoportpozíciót betöltő személytől elvár. Amíg az ember aktív része tehát a társadalomnak, addig szerepei megvalósítása révén biztosított a társadalomba való integrációja. Shakespeare szerint „önmegvalósításunk lényegében nem más, mint a biológiai és a szociális lehetőségeken belüli szerepmegvalósítás” , melyből én-identitásunk is adódik. Ha a szerepek elévülése tehát az önmegvalósítást, az én-identitást is fenyegeti, könnyen érthető, a társadalmi szerepnek az idő múlása miatti megváltozása mivel fenyegeti az azt átélő személyt. Sőt, a fogyatkozó szerepháló sajnos önmagát beteljesítő jóslatként is hat, s az egyén további életútjára is jelentősen kihat.
Az idősödést kísérő szerepvesztésnek társadalmi, biológiai, és professzionális okai vannak. Szociális vonatkozásban nagy hangsúlyt kap a családtagok, barátok elvesztésével, a gyermekek felnőtté válásával bekövetkező magára maradottság; a családot összetartó, irányító domináns családtag szerep megszűnése; a nyugdíjazással bekövetkező hatalom- és pozícióvesztés, illetve az anyagi bizonytalanság. Mindezek mellett, mivel a társadalom is kirekesztő vele szemben, egyre inkább megéli a feleslegessé válást. Frappánsan foglalja össze a szóban forgó problémát Jávorszky Edit, mikor így ír: „Hiányzik a munka, ami támogatja identitásunkat, és meghatároz bennünket. Hiányoznak a feladatok, amelyek megerősítik kompetenciáinkat, és a fizetés, ami értékessé teszi ezt a kompetenciát.”. A társadalmi szerepvesztés mellett biológiai változások is hozzájárulnak a szerepvesztés kríziséhez: a biológiai változások között megjelenik a tetszetős külső elvesztése, a testi erő hanyatlása, a munkateljesítmény gyengülése, az érzékszervek romlása, s ezekkel együtt olyan szerepek is elvesznek, mint a hódítás, a körülrajongottság, a siker, vagy a hobbikkal járó pozitív lehetőségek, s ezzel a kompenzálás alkalmai is. Szakmai szempontból a rohamléptekkel fejlődő technika teszi értéktelenné a tapasztalatot, a megtanult, begyakorolt ismereteket, ami ezúttal az idősödő ember szakmai szerepét kérdőjelezi meg.
A társadalmi szerepek problematikájának azt a vonatkozását is meg kell említenünk, mely a szerepek elvesztésétől eltérő módon befolyásolja az idősödés minőségét. Ez pedig a nemi szerepekkel kapcsolatos normák kérdése. Az öregedés folyamatában ugyanis újra előkerülhetnek azok a konfliktusok, melyek a társadalom által elvárt nemi szereprepertoár összeegyeztethetetlenségéből erednek. A gender-elmélet szerint a női és férfi sztereotípiák nem alapozhatók meg a biológiával, ahogyan a nemi szerepekre való determináció sem igazolható a testi felépítés által: ha empirikusan, azaz a tapasztalat szintjén adott esetben beigazolódik közülük néhány, annak hátterében nem biológiai meghatározottság, hanem a nemiséggel kapcsolatos normák elsajátítása, internalizálása áll. Eszerint tehát a társadalmi nem (gender) a társadalom által elvárt szereprepertoár. Ezt a szereprepertoárt a nevelődés során sajátítjuk el. Jó példa erre az, amikor a kisgyermekekre születésük után nemük szerint rózsaszín vagy világoskék szalagocskákat kötnek, vagy amikor gyermekként a lányoknak babát, a fiúknak pedig játékkatonákat ajándékoznak. Ehhez hasonlóak a szülői, rokoni figyelmeztetések, melyek a lányokat kedvességre, a fiúkat határozott érdekérvényesítésre intik. Ezek a jelenségek mind azt szolgálják, hogy a gyerekek beletanuljanak az életük végéig játszandó nemi szerepekbe s világosan utalnak a nemi szerep tartalmára és egymáshoz való viszonyukra (Kopp és Skrabski, 2009).
Erich Fromm A szeretet művészete (1985) című munkájában még nem ír gender elméletről, de a téma alapjait már tartalmazza. Az író a gender-elmélettel, és annak társadalmi beágyazottságával összefüggő legalapvetőbb problémákat már saját korában leírta. „A férfiak és a nők egyformák lettek, nem pedig egyenlő ellentétes pólusok. (…) az eltömegesedés közepette: engedelmeskedjenek egyforma parancsoknak, de legyenek meggyőződve róla, hogy a saját vágyaikat követik.” (Fromm, 1985). Nézetem szerint a nemi szerepekkel kapcsolatos konfliktusok tehát szintén képesek elmélyíteni az öregedés folyamatában jelentkező krízist. Egyfelől azért, mert a fejlődés során az egyént konformizmusra késztetve a személyiség természetes kibontakoztatását szorítják dogmatikus határok közé, amit Bagdy Emőke is megerősít: „…a konformizmus, mint az elkülönültségből eredő szorongás enyhítésének egyik módja mellett figyelembe kell venni a mai élet egy másik tényezőjét is: a szabványmunka és szabványélvezet szerepét. … Bölcsőtől a koporsóig, hétfőtől hétfőig, reggeltől estig – minden tevékenység, szabványosított és előre gyártott. A szabványnak ebben a hálójában hogyan tartsa észben az ember, hogy ember, egyszeri egyéniség…”.
C) Identifikációs krízis
Bár az identitás keresésének a serdülőkor a kitüntetett jelentőségű korszaka, az idősödéssel megjelenő intrapszichés konfliktusok ismét ráirányítják a figyelmet arra a kérdésre, hogy „Ki is vagyok én valójában”. A Jung által az „élet delén” megfigyelt elbizonytalanodás újra felveti az önmagunkkal való azonosulás képességének szükségét. Az ember ugyanis biológiailag öregszik, de többnyire saját magát fiatalnak érzi. Úgy tartja, csupán a „másik” öregszik őbenne, vagyis az, aki ő mások számára. Ahogy telik az idő, s belső mivolta fiatalságának érzete nem változik, egyre távolabb kerül egymástól a saját fiatalság-érzet és a valódi életkor, s e két dolog összehangolása az idő előrehaladtával egyre komolyabb erőfeszítést kíván. Egészen idős korban a fiatalság- vagy kornélkülinek-érzés és az öregségtudat ellentéte olyan nagy, hogy az már az önmagával való azonosulás ellehetetlenítését idézheti elő. Ekkor kerül az egyén identifikációs krízisbe. Az identifikációs krízis Popper Péter szerint azért alakulhat ki, mert a lélek és a szellem időtlenségben él: a test öregszik, de a lélek nem (Popper, 1999). Az önészlelésekben az is identifikációs válsághoz vezethet, ha a személy a testi és kedélyéleti panaszok, a pozicionális szerepvesztések és elhúzódó konfliktusok közepette, a végérvényességet is megtapasztalva a helyzet észlelését elfojtja.
